magyar | english
 
E-mail:
Jelszó:
 

egy cikk és ami mögötte van

Programunk kezdetén, a Vöröskereszt sajtóközleményben tudatta a nyilvánossággal, hogy elnyertük, és megkezdtük a 100 hajléktalan bevonásával járó pályázati programunk megvalósítását.

A hír felkeltette az egyik napilap érdeklődését, és újságírójuk jelentkezett nálunk, hogy szeretne bővebb tájékoztatást kapni a programról, és legfőképpen találkozni szeretne olyan hajléktalanokkal is, akik résztvevői- támogatottjai annak.

Egy munkásszállón lakó fiatal párra esett a választásunk, akiknek a hajléktalanná válása tipikus történet, de viszonylag rövid ideig éltek utcán, és megfelelő kommunikációs szintjük miatt ezt – és a programról szóló tapasztalataikat is jól el tudják mondani. Mivel, ha szimpátiát keltenek a sajtó képviselőiben és az olvasókban, azok árnyaltabb képet kaphatnak arról, hogy a hajléktalanság- akár az utcai hajléktalanság problémája, nem csak a lepukkant, alkoholbeteg, zsákszatyros bácsikat-néniket érinti, és a segítő munka is sokkal árnyaltabb az átlagemberben kialakult- levest, pokrócot, ruhát osztó szociális munkás képnél.

Komoly előzetes egyeztetések folytak a riport tervezett idejéről, helyéről, mind a fenntartó, mind a gondozó intézmény bevonásával, a riport előtti estén még engem is felhívott az újságírónő, hogy akkor ugye bemehet meglátogatni a riportalanyát a szállóra. Mi is hibáztunk, hogy nem voltunk eléggé éberek, és nem voltunk jelen a riportnál, de az újságírói etikát is mélyen sértette az a mód, ahogyan a látogatásra sor került.

Amint a másnap kibontakozott, és több napig tartó hisztériából lassan leszűrhető volt, az történt, hogy az újságírónő egy fotóssal érkezett, pedig fotózásról addig nem esett szó. És amíg a pár kísérte fel őket az emeleti szobájukba, a fotós kolléga nagyon lelkesen készítette szociofotóit a munkásszálló folyosóin és fürdőiben, melyet az irodájából előkerült gondnok asszony igen zokon vett, ennek igen erőteljesen hangot is adott, majd azonnali hatállyal kirúgta azt a portást, aki beengedte a sajtót, viszont az összes lakó kedvenc portása volt… Így riportalanyainknak a többi szállólakó haragjával és neheztelésével is meg kellett birkózni, helyzetük eléggé nehézzé vált a közösségben. Ezért, mintegy kárpótlásul azt találták ki, hogy fizessen nekik az újság azért, hogy nyilatkoztak. Ezt a kérésüket továbbították az őket gondozó szociális munkás felé, aki annyit ígért, hogy megkérdezi, hátha lehetséges…

Ez a kitérő válasz volt a történet újabb katartikus csúcspontjához vezető út kezdete, ugyanis riportalanyaink annyira beleélték magukat abba, hogy nekik jár valamilyen juttatás a sajtóban való szereplésért, hogy követelésüket egyre erőszakosabban hangoztatták, az újságíró és a fenntartó szervezet képviselői felé is. Aztán a lapzárta előtti órákban rám hárult az a feladat, hogy a fenntartó által jóváhagyott, de a szereplők által letiltással fenyegetett riport megjelenéséhez megszerezzem a gondozottjaink beleegyezését- egyszóval lebeszéljem őket arról, hogy tovább követelőzzenek.

A majdnem egyórás telefonbeszélgetésben sikerült megbeszélnünk, hogy a napilapok közszolgálati feladatot látnak el, és ez a riport is a köz érdekében, és nem is róluk, hanem a Vöröskeresztről szólt. Ők mint a program résztvevői szerepeltek benne, és kiválasztásuk azért történt, mert bíztunk abban, hogy nyilatkozatukkal sem magukat, sem minket nem hoznak kellemetlen helyzetbe, hiszen rendes, kulturált emberek, és nem a „Mónikasóban” szerepeltettük őket… bár azért valóban járt volna díjazás. A meggyőzés lassan haladt, sokszor visszatértünk az elejére, meg a közepére, meg a „Mónikasóra”is, mivel a pár férfi tagja nagyon ragaszkodott volna az anyagi juttatáshoz… Mielőtt már én is hisztérikussá váltam volna a parttalan vitában, elővettem a legnagyobb fegyvert, az őszinteséget, és nyíltan elmondtam nekik mit gondolok:

Azt gondoltam, és most is azt gondolom, hogy elég sok pénzt, havonta több mint 60.000 Ft-ot kapnak a Vöröskereszttől, azért, hogy rendbe hozzák az életüket, hogy ne egy beázó sufniból kelljen munkát keresni, vagy dolgozni járniuk, és ezt a lehetőséget megbecsülni kéne, és nem további követelésekkel fellépni. A hangnem váltás, és az őszinte kemény szavak hatásosak voltak, hamar megállapodtunk abban, hogy többen is hibáztak ebben a történetben, amiből ők sem jöttek ki túl jól, de most a jövőre koncentráljunk, ők keressék tovább a munkát, az újság jelentesse meg a cikket, a Vöröskeresztesek meg folytassák a további támogatásra alkalmas személyek felkutatását és programba vonását. A központba történt rövid visszajelzésem után a cikk megjelent, a kedélyek lenyugodtak és van a történetnek egy valóban nem várt csattanója is: Szeptember 1-től a támogatott pár férfi tagja- aki biztonsági őr végzettséggel is rendelkezik- portás állást kapott azon a szállón, ahol laknak. Valószínűleg sohasem fog oda újságírókat beengedni…